Tegnap este 11 óra munka után - mert ma ellenőrzésünk lesz - zötyögtem hazafelé a villamoson zombi állapotban egy négyes ülésben ülve másodmagammal. Leült mellénk egy háromfős társaság két tagja, én pedig felajánlottam a helyemet a harmadiknak, mert voltak máshol is ülőhelyek.

Amikor leszállt a társaság, még egyszer megköszönték a "figyelmességem", "ritka manapság az ilyen ember".

Lehet mégis csak szociális munkásnak való vagyok :)

Eltűntem, mert kifogyott az energiám. Nevezhetjük egy jó kis kiégésnek. Szerencsére felismertem és eldöntöttem, hogy nem menekülőre fogom, hanem megoldom. És sikerült is, így már gyűjtögettem a gondolataimat, hogy ezt megosztom Veletek és ráadásnak rengeteg blog téma ötlet is eszembe jutott. Ezekről akartam írni, de múlt héten történt valami, ami kicsit megviselte a világképem.

Szóval betörtek hozzánk. És vittek mindent, ami mozdítható volt. Műszaki cikkek, pénz, ékszerek, iratok, övek, használt (!) kozmetikumok stb. Szóval nem csak az értékeket, hanem a mindennapi használati cikkeinket és az emlékeinket. Ráadásul olyan szemtelenek voltak, hogy a mi táskáinkba pakolták a zsákmányt :S

De nem a 1,5 millió forint veszteségünk fáj, vagy a gondolat, hogy idegenek jártak az otthonunkban. Hanem nagyon gyorsan megingott a világképem, hogy ha én jó vagyok, akkor a világ is jó lesz velem. Sokszor megkapom, hogy naiv(=hülye) vagyok, mert a világ zord és az emberek rosszak. Én tisztában vagyok vele, hogy vannak rossz emberek, csak nekem könnyebb/jobb úgy élni, hogy feltételezem a velem szemben állóról, hogy ő jó. Úgy éreztem magam, mint akit arcon csaptak. Aztán a következő gondolatom az volt, hogy én "ezeknek" segítek havi 90 ezerért és hányingerem lett. Persze a felettes énem egyből megszólalt, hogy neeeeem, te azért dolgozol, hogy kevesebb "ilyen" ember legyen. De nem éreztem jobban magamat :(

Remélem kigyógyulok az értékválságból is.

A héten előkerült egy 2 éve gondozott és lezárt esetem – azért annyira nem magától, én hívtam be, mert iskolai jelzést kaptam igazolatlan hiányzásról. Nevezzük a srácot Dominak, tavasszal lesz 17 éves.

2 éve úgy találkoztunk, hogy ügyeletes voltam és az anyja hozta be, mert füves cigit tekert magyar órán és a tanár többszöri felszólítására sem hagyta abba. Ennek következtében az igazgatóiban kötött ki, aki pedig az iskolába járást ahhoz a feltételhez kötötte, hogy Domi hozzon igazolást arról, hogy elterelésre jár – hozzátenném, hogy Domi egy alternatív alapítványi iskola tanulója. Mivel anyunak sejtése se volt ilyet hol lehetne beszerezni, bejöttek hozzánk. Mint kiderült elterelésre bíró ítéli az embert, így simán elküldtem őket drogambulanciára, ahol kaptak igazolást, hogy vállalja az együttműködést. Mondjuk elég érdekes a leszokni vágyók támogatása ezen a helyen, mert fél évig havonta tiszta pisit kell vinni és csak utána foglalkoznak az ember lelkével, de nem is ez a lényeg. Kiderült, hogy a srác apja heroin túladagolásban halt meg, az anya nagyon fiatalon szülte, ezért leginkább a nagymama nevelte, aki pár éve meghalt és az anya aggódott Domi viselkedése miatt, ezért megbeszéltük, hogy párszor találkozunk.

A második interjún azt hittem dobok egy hátast, amikor Domi elmesélte, hogy 3 éve drogfüggő – jelzem ekkor volt 15 éves! – már mindent próbált a heroinon kívül és minimum napi 5 spanglit szív. Majd lenyomott nekem egy olyan szöveget a megjavulásáról és annak okairól, amelyet minden családgondozó hallani szeretne: hogy az anyja jó fej és nem érdemli meg, hogy bunkó legyen vele, hogy a drogozással elszúrja a jövőjét, ezért abbahagyja, hogy milyen fontos tanulni és nem fog balhékat csinálni a suliban stb. Gondoltam, hogy madárnak néz, de minden hónapban kiderült a drogambulancián, hogy tiszta, az anya is változásokról számolt be és Domi bevallott egy-két füves cigit meg balhét nálam, tehát hittem Neki. Mivel jól alakultak dolgok, elköszöntünk, de nagyon megszerettem ezt a srácot, rendkívül szórakoztató, éles eszű és szókimondó volt.

Idén kaptam egy jelzést az iskolából 20 igazolatlan óráról, ezért küldtem egy behívó levelet Dominak és az anyának. Az anya telefonált, hogy jöhet-e egyedül a srác, mert nem tudja elkísérni ma, pedig szeretne velem beszélni, mert sok baj van Domival mostanában, gondolta is, hogy beküldi hozzám. Beszéltünk az iskolaváltásról és az 50 órát meghaladó igazolatlan hiányzás következményeiről, majd mint mellékes dolog megemlítette, hogy mellrákja van… természetesen várom Domit, minél hamarabb.

Kicsit megijedtem, amikor megláttam Domit, mert a mindig mosolygós szemű zsivány gyerek helyett egy tiszta ideg, majdnem felnőttet láttam. Leültünk beszélgetni és ömlött Belőle a szó, hogy minden szar, rendkívül feszült és szeretethiányos, teljesen egyedül érzi magát ebben a világban. Az anyja pénzzel szereti, pedig neki beszélgetésre, figyelemre és simogatásra lenne szüksége. Belefáradt, hogy ezt folyton el kell magyaráznia az anyának, ráadásul odaköltözött hozzájuk segíteni egy idősebb nőrokon, aki rendszeresen ellene stuffolja. A barátnőjével – akivel egy évet jártak – múlt héten szakítottak, így teljesen magányosnak érzi magát és nagyon szomorú. Az iskolába bemenni sincs kedve, mert az osztálytársai nem tudnak viselkedni, a tanárok nem szívesen tartanak órát. Rosszul választott középiskolát – megbeszéltük, hogy segítek keresni másikat. Persze van két rendőrségi ügye is folyamatban, amikor rosszkor volt rossz helyen. De összességében úgy érzi, hogy ő tesz erőfeszítéseket, amelyeket sem az anya, sem a barátnője, sem a tanárok nem vesznek észre. Például elmosogat, takarít, igyekszik a megbeszéltnél hamarabb hazaérni, beszélgetést kezdeményezni, megfogalmazni a saját kívánságait, rendszeresen sportol, alig jár bulizni és nagyon ritkán füvezik. A tehetetlenségtől annyira agresszív lett, hogy bárkinek nekimenne az utcán, legszívesebben leszúrna valakit és csak a börtön tartja vissza. Mindezt olyan félelmetesen feszülten mondja, hogy elhiszem és megijedek. Itt van egy srác, aki meg tudja fogalmazni a hibáit, hogy mit kell rajta változtatni, hogy mit vár a körülötte élőktől és ezt meg is osztja velük, de süket fülekre talál…

Megbeszéltük, hogy most pár hétig találkoznunk kell, ő kérte hogy sűrűbben. Jelezte, hogy jobban érzi magát a beszélgetésünktől és örül, hogy én vagyok a családgondozója, mert bennem megbízik és őszinte mer lenni velem. Ennek én is örülök.

Idén két újévi fogadalmam lesz: az egyik, hogy sűrűbben járok jógázni, a másik pedig, hogy gyakrabban írok blogot. Elvileg jó úton haladok, mert jógabérletem már van, továbbá megkezdődött a karácsonyi szabadságom, így januárban remélem, kipihenten vethetem bele magamat a munkába és ezzel párhuzamosan a blogírásba J

Sajnos a karácsony a családsegítőben egyenlő a krízis helyzetek megnövekedésével, így utolsó munkanapomra nekem is kijutott…

Délelőtt, azaz az utolsó pillanatban kaptam egy telefont az egyik fővárosi befogadó otthonból, hogy pár nappal ezelőtt felkereste őket egy hajléktalan anya, hogy gyermeke kollégista és az ünnepekre nincs ügyeletes kollégium, amely befogadná. Folyamatban van anyaotthoni elhelyezése, de egyelőre eredménytelenül és nem szeretné, hogy gyermeke szakellátásba (=családból történő kiemelés) kerüljön. Márpedig Magyarországon fedél nélkül egyetlen éjszakát sem tölthet el kiskorú. Azt most nem szeretném kommentálni, hogy a kollégium miért nem jelezte egyáltalán a problémát, illetve a befogadó otthon miért nem korábban tette meg.

Jelen helyzetben két lehetőségem maradt. Vagy sikerül délutánig anyaotthoni elhelyezést szereznem a családnak vagy meg kell írnom a kiemelési javaslatot karácsonyi ajándéknak.

Mivel az anya állítólag munkásszállón lakik, megkerestem az ellátó intézményt, hogy a saját rendszerükben van-e lehetőség a szülő és a gyermek együttes elhelyezésére. Természetesen vezetőt telefonvégre kapni nem olyan egyszerű, így a krízis kezelése egy darabig felesleges telefonálgatásokba torkollott. A probléma elhangzása után az ottani családgondozó hívott vissza és ő igyekezett megoldást találni teljes pánik hangulatban, hogy az anya nagyon ki fog borulni... A kollégium igazgatója is előkerült délutánra, akit kértem, hogy írásban tájékoztasson. Kicsit olybá tűnt, mintha senki sem fogta volna fel, hogy ha munkaidő végére nincs egy olyan papír a kezemben az anyát gondozó szakember tollából, hogy az anya képes és alkalmas gyermeke nevelésére és biztosított a szünet időtartamára együttes elhelyezésük, akkor ki kell emelnünk a kiskorút a családból. A nagy eszmélések után elkezdtek izzani a drótok, egész nap eredménytelenül. Azonban fél 4-kor végre kaptam egy örömhírrel szolgáló hívást, hogy egyéb megoldás hiányában az anyát gondozó munkásszálló kiürít egy saját fürdőszobás szobát a szünet idejére, ahová befogadja a családot, amennyiben én jóváhagyom. „Nagy duzzogva” jóváhagytam, írásban tájékoztattam a kollégiumot, hogy hova engedhetik ki a gyermeket az ünnepekre és nagyon örültem, hogy sikerült megoldanom egy karácsonyi krízis helyzetet J

 Múlt héten láttam a híradóban egy kilakoltatás megakadályozásáról szóló riportot (http://www.rtlklub.hu/hirek/belfold/video/149489) amelyet utána a Házon kívül című műsorban hosszabban is lejátszottak. Rendkívüli módon felháborodtam, hogy ilyen széles körben mutatták be annak a módját, hogy gyakorlatilag megoldás nélkül, hogyan akadályoztak meg egy kilakoltatást, semmilyen megelőző módszer vagy tanács elhangzása nélkül. Az nem megoldás, hogy hőzöng, aki nem fizet, nem kér segítséget, hanem kicsődíti a tévét és politikusokat.

Sokat gondolkoztam megoldásokon és kicsit körbenéztem az interneten is ez ügyben. Az első dolog, ami eszembe jutott, hogy nagyon fontosnak tartom a struccpolitika elkerülését, magyarul az első lakbér/számla/hitel részlet elmaradásánál kezdjen segítséget kérni a bajbajutott. Nem szabad abba az álomba ringatnia magát, hogy majd megoldja, mert ha a későbbiekben sem változik semmi, akkorra a tartozás olyan összegűre nőhet, hogy elkerülhetetlenné válhat a kilakoltatás. Nem vagyok jártas banki dolgokban, de lakáshitel esetén gondolom a bankot azonnal meg kell keresni, tájékoztatni az élethelyzet változásáról. Nekik sem érdekük, hogy bedőljön egy hitel, felajánlhatnak futamidő hosszabbítást, konstrukció változtatást, haladékot stb. Bérlakás esetén pedig a vagyonkezelő a jelenlegi jövedelemhez igazítja a lakbér összegét. Felgyülemlett közüzemi tartozás esetén, sőt újabban banki lakáshitel esetén is a helyi önkormányzat családsegítő szolgálatánál adósságkezelési tanácsadást lehet igénybe venni, a szolgáltatóknál részletfizetést lehet kérni. Adósságkezelés esetén az önkormányzat vagy egy alapítvány kifizeti a tartozás egy részét, amennyiben az adós betartja a szerződésben foglaltakat. A családsegítő munkatársa tud felvilágosítást adni arról is, hogy kik lehetnek védett fogyasztók, akik több haladékot kapnak szolgáltatás kikapcsolása esetén.

Nyilván mindennek különböző feltételei vannak, de remélhetőleg az időben ébredők találnak megoldást a maguk problémájára és élethelyzetére. Egy reggeli műsorban jó tanácsokat kaphattunk arra vonatkozólag, hogy mi minden segíthet tartozás felgyülemlése esetén (http://www.rtlklub.hu/musorok/reggeli/videok/143155). Egy dolgot azonban nagyon másképp javasolnék: ne akkor keressük fel a családsegítő szolgálatot, amikor már kilakoltattak, mert akkor csak hajléktalan ellátásban történő elhelyezésben tudunk segíteni. A családsegítő szolgálat gyermekes családok részére tud támogató levelet írni családok átmeneti otthonában vagy anyaotthonban történő elhelyezésre például, ami sokkal olcsóbb, mint albérletet vagy akár önkormányzati bérlakást fizetni. Ez alatt a család tud előtakarékoskodni, akár kiadni banki hiteles otthonát. A családsegítő szolgálat, illetve az otthonok családgondozói tudnak segíteni álláskeresésben, így hosszabb távra megoldást találni a számlák rendezésére.

Remélem a jövőben minél kevesebb kilakoltatás fog történni és a média a (jó) megoldásokat fogja népszerűsíteni, hiszen nekik van akkora nézettségük/hallgatóságuk, hogy a bajba jutott emberekhez is eljusson a megfelelő stratégia.

Múlt héten volt szupervíziónk, ami azt jelenti, hogy egy külsős pszichológus csoportos esetmegbeszélőt tart számunkra. Ez alkalommal a szociális munkás eszközeit próbáltuk feltérképezni egy agresszorral szemben, amikor az erőszak akár ellene is irányul. A konklúziónk az lett, hogy nincs modellszerű jó megoldás, azonban két nagyon érdekes történet került elő, amiket szeretnék Veletek megosztani.

Egyszer egy fiatal, kezdő kolléganő bejelentés nélküli családlátogatást tett egy tudottan bántalmazással küzdő családnál. Amikor becsöngetett az apa egy szál alsónadrágban, kezében egy hatalmas konyhakéssel nyitott ajtót. Az összevert feleség – mint utóbb kiderült – bezárkózott a fürdőszobába és közös kisgyermekük, aki 1-2 éves lehetett, a szoba sarkában reszketett, mint a nyárfalevél. Valószínűleg az Ő látványától táltosodott meg a családgondozó és határozottan intézkedni kezdett. Az apától elkérte a kést (aki oda is adta meglepettségében), a gyereket felkapta és elkezdte vigasztalni, közben rendőrt és mentőt hívott. Az apa tudta a dolgát, lekéredzkedett cigarettát venni, majd az alsógatyájában el is tűnt, mint szürke szamár a ködben. Ez után még következett egy nehéz feladat: kiudvarolni a fürdőszobából a vérző, összetört asszonyt…

Természetesen megtehette volna a kolléganő, hogy azzal a mozdulattal csapja vissza az ajtót, amivel kinyitotta és a lakáson kívül kezd el intézkedni a rendőrök értesítéséről, azonban Ő csodálatosan cselekedett ebben a helyzetben.

A másik nagyon érdekes történet az egyik kolléganőmmel történt régebben, amikor iskolai szociális munkásként dolgozott. Egyszer váratlanul egy felbőszült diák rontott be az iskolába egy méretes késsel és fenyegetőzni kezdett, hogy kit miként fog kinyírni. A tanárok, mint felbolydult méhkas rohangáltak összevissza és kérték a kolléganőm segítségét. Ő gondolta, hogy tűpárnának bárki jó lenne… DE mivel ismerte a srácot megpróbálta lecsitítani és beszélgetni Vele, hogy mitől borult ki ennyire. Kiderült, hogy a fiú most tudta meg, hogy apa lesz és retteg a feladat felelősségétől, nem bízik magában, hogy képes lesz jól csinálni, nagyon sajnálja a gyerekét előre, hogy ilyen selejtes apja lesz és dühös volt tehetetlenségében. Lecsillapodott annyira, hogy nem dühöngött már, hanem csak zokogott, viszont a kés még Nála volt. A tanári kar közben puszta jó indulatból kihívta a rendőrséget. Természetesen a kolléganőm erről nem tudott, és amikor meghallotta a szirénákat hirtelen lejátszódott benne, hogy a srác vagy őt vagy saját magát le fogja szúrni - biztos, hogy nem fogja elhinni, hogy ő nem akarta tőrbecsalni. Már el is képzelte, hogy a gyerekei árván nőnek fel, amikor váratlanul támadt egy megmentő ötlete: kézen fogta a srácot és azt mondta Neki: Itt vannak a rendőrök, fussunk!

És futottak.

Együtt.

Azóta unokái vannak J

Ez a hét kicsit húzósra sikerült és nem nevezném sikerélményekben gazdagnak. Azt hiszem ilyenkor kell az előkotorni néhány jó emléket és különben sem panasz blogot szeretnék írni… 

Szóval pár hete akaratomon kívül sikerült egyszerre több, számomra fontos embert megbántanom. Ennek teljes súlya nyomta a vállamat és a hangulatomat egy nyaralástól messze került szürke kedd reggelen, amikor nekiálltam a tornyosodó felhívandó akták tulajdonosait végigtelefonálni. (Ha rossz kedvem van, szeretek sokat dolgozni, mert attól legalább hasznosnak érzem magam és attól sokkal jobb kedvem lesz estére J ) Szóval szeptember elejéről lévén szó, kezdtem a pótvizsgázó klienseimmel. Az első sikerélmény az, ha felveszi a hívott fél a telefont, a második pedig természetesen az általa szolgáltatott jó hír – jelen helyzetben a sikeres vizsga. Hívtam, az első ügyfelem: rendben, második: szintén rendben – itt kezdtem bizakodni, hogy jó szériám lesz – és valóban 5-ből 4 srác fel is vette a telefont és át is ment a vizsgákon! Wow, gondoltam, ha már így belelendültem elintézem az összes várhatóan kellemetlen hírekkel szolgáló, halogatott hívásomat. És csoda történt, mindenki talált új iskolát/munkát/lakhatást! Ennyi sikerből havonta egy is fenntartja az ember munkakedvét, nemhogy ilyen dömping… Olyan, mintha a klienseim megérezték volna, mikor van nekem szükségem Rájuk. Hát ezért J

Gimis koromban – amikor normális, hogy mindenkinek világmegváltó gondolatai vannak – úgy éreztem akkor lenne értelme az életemnek, ha bajba jutott embereken segítenék. Aztán eljött a felvételi és a pszichológián kívül sejtettem, hogy meg kell még valamit jelölnöm, mert sajnos nem jellemző, hogy 18 éveseket vesznek fel. Így találtam a szociálpedagógia szakot - mint segítő szakmát - gondoltam, majd első év után újra jelentkezem pszichológiára, de nagyon megszerettem, maradtam és elvégeztem. Tudtam, hogy a profitmentes szférában nincsenek top bérek, de azért reménykedtem pozitív változásban, sajnos a diplomáig (és azóta is) hiába. A főiskola alatti munkahelyemen dupla pénzt ajánlottak főállásban, én pedig nem utasíthattam vissza, így 3 évig egy elegáns étteremben dolgoztam és lépkedtem a ranglétrán egészen az üzletvezetői pozícióig. Vittem a hátamon a hegyet is, de a szervezetem beadta a kulcsot és nagyon beteg lettem, akkor rájöttem, hogy ideje váltani, lesz, ami lesz… A szakmámban pályakezdőként jó néhány visszautasítást kaptam, de aztán szerencsére jelenlegi munkahelyemen leendő főnököm meglátott bennem valamit és felvett. (Ezt ezúton is köszönöm J) Megkaptam a kollégáktól minden segítséget ahhoz, hogy szakmailag megfelelően vihessem az eseteimet, azonban ebben a melóban csak adminisztráció ügyileg van sablon… szóval azt hiszem most értünk el ahhoz a ponthoz, amiről szeretném, hogy ez a blog szóljon.

Szóval a gyermekvédelmi rendszer két nagy egységre bontható: alapellátásra és szakellátásra. Az alapelv, hogy minden gyermeknek joga van a testi, értelmi, érzelmi és erkölcsi fejlődését, egészséges felnevelkedését és jólétét biztosító saját családi környezetében történő nevelkedéshez – ezt segíti az alapellátás. Abban az esetben, ha eredménytelen a veszélyeztetettség megszüntetésében, szakellátásba kerül a gyermek, azaz gyermekotthonba, nevelőszülőhöz, esetleg örökbe fogadhatóvá válik. Az alapellátást az önkormányzat biztosítja, ebbe tartozik a gyermekjóléti szolgáltatás, gyermekek napközbeni ellátása (bölcsőde, családi napközi, házi gyermekfelügyelet, alternatív napközbeni ellátás) és a gyermekek átmeneti gondozása (helyettes szülő, gyermekek átmeneti otthona, családok átmeneti otthona).

A gyermekjóléti szolgáltatás jelzőrendszert működtet, általában így értesül a veszélyeztetett gyermekekről. Ezt gyakorlatilag úgy kell elképzelni, hogy például az iskola jelez igazolatlan hiányzásokról vagy devianciáról, vagy a védőnő rossz lakás körülményekről, elhanyagolásról, de minden állampolgárnak kötelessége veszélyeztetett kiskorúról bejelentést tenni akár nálunk, akár a gyámhatóságon. Természetesen segítséget nyújtunk az önként jelentkezők számára is.

Ekkor elindul egy gondozási folyamat, amelyben felmérjük a veszélyeztető körülményeket, megajánlunk szolgáltatásokat, amelyekkel ezek megszüntethetőek és folyamatos helyzetértékelés mellett kivitelezzük a gondozási tervet. Együttműködés hiányában javaslatot teszünk hatósági intézkedésre a gyámhatóság részére, ez első lépésben a védelembe vétel, amely kötelező együttműködést jelent. Amennyiben ez is eredménytelen marad, az családból történő kiemeléshez vezethet.